Hajsza Hunyadi úr után

Fölpillantottam a bágyadt tavaszi napra. Utáltam a budai vár alatt húzódó bázist, de már megint oda hívattak „tisztogatni”. Száz éve, még a második világháború alatt alakították át a kazamatákat laboratóriumokká, de hiába burkolták a kőfalakat vidám színű műanyag lapokkal, az a jellegzetes mohos sírboltszag még mindig ott ólálkodott.
Körbepillantottam, de egy izgága turista sem volt a környéken, így beléptem a Halászbástya tövében a Magánterület feliratot viselő ajtón, és megkerülve a vegyszeres polcot, belebámultam a következő ajtó poros kukucskálójába. Miután azonosították a retinámat, kinyílt az ajtó és a szokott kriptaszag helyett parfümillat csapott meg. Nagy baj lehetett, hogy Somogyi professzor, az igazgatónő, személyesen jött elém, mosolyt erőltetve pengevékony szájára. Tavaly rossz kémcsövet utalt ki az egyik külső cégnek, egy új műtrágya helyett egy biológiai fegyvert. Visszaszereztem, de megsemmisült az anyag. Szörnyű, hogy milyen véletlenek vannak. Somogyi ötéves munkája veszett oda. Azóta eléggé kimért a kapcsolatunk.
– Pontos – biccentett felém. Hatvanévesen is energikus, csinos hölgy volt.
– Mi történt?
– Jöjjön, közben elmesélem. – A folyosó műanyag burkolata tavaszi színekben pompázott. Havonta váltották a holoképeket. – Bizonyára tanult… na jó, legalább hallott a 2018-ban lefülelt titkos klónlaborról. Közel négyszáz embert reprodukáltak, de kiderült, hogy a testek csak vegetatív szinten élnek. Mesterségesen életben lehet ezeket tartani, de nincs tudatuk. Így lett ’30-ban törvényes a klónozás. Mi is rengeteg szervet adunk el a kórházaknak, ebből finanszírozzuk a…
Elfintorodtam. A tudósok rendíthetetlenül hiszik, hogy a kommunikáció alapegysége nem a szó, hanem a kiselőadás.
– Kisétált egy vese?
– Vicces. Két évvel ezelőtt a karácsonyi bulin berúgott a régész részleg és a klónozók, és beindították a gépeket. Csak januárra, a nyitásra derült ki, hogy van egy kész klónunk. Hunyadi Mátyás, tudja, aki ezer…
– És? Adják el a szervbanknak. Várjunk csak… úgy érti felébredt? – torpantam meg. A klónok tudatnélküliségének volt egy hatalmas társadalmi jelentősége. A tudósok nem tudták megmagyarázni, hogy az egészséges, működő test és agy ellenére miért nem kel életre az egyed. Az egyházak azonban igen: szerintük Isten nem adott a másolatoknak lelket. Az ember egyedi és megismételhetetlen. De a teológusok továbbvitték a gondolatot: a lélek létének igazolása közvetve Isten létének bizonyítéka lett. Milliók tértek vissza a hithez.
– Látom, érti. Ha ez kiderül… Mátyás negyvenhét éves korában halt meg, a klón csak kétéves, de középkorúnak tűnik. – Megállt az egyik labor előtt. – Itt vagyunk.
Benyitott az ajtón. A vízesést ábrázoló holofalak között idegenül hatottak a fémesen csillogó műszerek. Biccentettem a három tudósnak. Miközben kezet fogtunk, a kesztyűmbe épített DNS-vizsgáló nanomintát vett a hámsejtjeikből, és a belső hallójáratomba ültetett apró hangszóróban máris felduruzsolt a számítógép hangja, a bemutatkozásukkal egyszerre azonosítva a férfiakat. A köpcös Magyar doktor, a bajszos Csukás doktor volt.
– Már mondta, professzor? – fontoskodott az enyhén kancsal Szilas doktor, majd felém fordult. – Hússzor ismételtük meg a kísérletet, de egyik test se ébredt öntudatra. Valamilyen változóról nem tudunk. Talán a neutronok deter…
– Hogy jutott át a biztonsági zónán?
– Leütötte Szilas doktort, elvitte a kártyáját – sóhajtott Somogyi Nóra. – Hozzánk csak bejutni nehéz. A biztonságiak már átfésülték a környéket, de nem találták.
– Tud beszélni? Mennyire okos?
– Persze, hogy tud. Nincs összehasonlítási alapunk, de gyorsan tanult. Nagyjából száznegyven és százötven közé esik az intelligencia hányadosa, de nehéz mérni, hiszen a kor és a műveltség…
– Volt szobája? – szakítottam meg egy újabb kiselőadást. – Kinti kapcsolata? Pénzhez hozzájuthatott?
Nemleges választ kaptam. Megmutatták a szobát. Játékmackók, társasjátékok. Egy kabát lógott oldalt a fogason; a falak tájképeket, a plafon halványkék eget ábrázolt. Utóbbin volt két sötét folt, piszoknak tűnt, így alásétáltam. Két luk volt, egy leszerelt berendezés nyoma. A tudósok megpróbálták otthonossá tenni a klón életét, ám feltűnt, hogy a gyerekes tárgyak hiába vannak szembetűnő helyeken, kissé porosak.
–A számítógépe nem kapcsolódott a hálózathoz, csak oktatásra használtuk. Ezeken könyvek vannak, itt filmek – mutogatott Szilas doktor. Közben felhívtam a belügyet, és kiadattam a körözést.
„Az vagy, amit szabadidődben teszel.” Régi ügynök-szólás volt. Bekapcsoltam a tévét, azonnal egy mesét sugárzó csatorna jött be.
– Mindig ezt nézte – vont vállat a köpcös Magyar doktor. Megszokásból azért matattam a kapcsolón és kiadta a statisztikát.
– Téved, legtöbbet a Belföldet.
A hírcsatorna hallatán a férfiak meglepve összepillantottak.
Újabb gombnyomásra megjelent, hogy melyik videojátékot használták rendszeresen. A négydimenziós sakk-program volt. Gyanakodva megnéztem az utolsó állást, melyet a gép automatikusan elmentett, majd néhány lépést visszapörgettem.
– Ahelyett, hogy a tévével piszmogna, ellenőrizhetné a biztonsági rendszert, vagy kihallgathatna mindenkit. Még nem lehet messze – idegeskedett a professzornő.
– Már úton vannak az embereim. Majd megteszik, habár fölösleges. Ez egy Kelton-féle huszártámadás, az országban alig háromtucat ember él, aki ismeri.
A sakkra bámult, majd rám:
– Úgy érti, kitervelte a szökést? De hát hogyan?
– A hogyan lényegtelen a miért mellett. Tudta, kinek a klónja?
Az orvosok megint összenéztek.
– Nem mondtuk meg neki – felelte őszintén Szilas. A másik kettő bólogatott.
– Szükségem lesz a jellemrajzára. Ha rájövünk, miért ment el, akkor megtudjuk, hol van. Ez a világ idegen a számára, nincs barátja, rokona. Jól érezte magát a bázison, maguk kollégának tekintették, nem tesztalanynak.
– Miből gondolja? – kérdezte zavartan Magyar doktor.
– Leszerelték a kamerákat, de lukak a falban még látszanak. Kétlem, hogy a kíváncsiság motiválta. A mai virtuális programok, jobbak, mint az élet, ráadásul nem volt bezárva, kivitték a felszínre is – intettem a kabát felé.
– Kezdem érteni, mit lát magában a minisztérium, Pál – pislogott a kabátra Somogyi Nóra is. A kémcső-ügy óta először nézett úgy rám, mintha nem csótány lennék. – Ha nem találja, végünk. Ugye tudja?
– Nyugalom, három nap alatt meglesz.
De tévedtem, egy hónap alatt sem sikerült felkutatni. Húsz éve vagyok ügynök, sejthettem volna, hogy több lesz rutinügynél. Elbizakodott voltam? Igen. Hunyadi úr jó leckét adott alázatból. Az embereim megszállták a laborokat, kihallgattak mindenkit, de sem összezördülést, sem más okot nem találtak a szökésre. Hiába tartottam hajtóvadászatot, láthatatlanná vált. Az egész országot átkutattuk utána.
Egy idő után már az éjszakát is a bázison töltöttem, bámultam a felvételeket, melyeket a laborban készítettek róla. Az egyik dokumentumnál meglepődtem. Nem emlékeztem rá, hogy korábban láttam volna. A reflexvizsgálat alatt Magyar és Szilas a napi politikáról beszélt. A klón feszülten figyelt, nem szólt közbe, de mikor a magasvasút sikkasztási ügyéről hallott, elsötétült az arca.
Kimerevítettem a képet. Motoszkált bennem valami megérzés, valami apró információ, amit tudnom kéne… Hirtelen rájöttem. Megnéztem az interneten az elmúlt hetek híreit. Az egyik vállalkozó beismerő vallomást tett, a magasvasút építésekor kispórolta az anyagot, azért görbült el a sín. Más is feltűnt: az utóbbi időben túl sok a beismerés, a kiszivárogtatott politikai beszéd…
Tűnődve dőltem hátra. Hogy is mondták a dokik? „Mi nem mondtuk meg”. Nem is kellett, a fickó összerakta az elejtett szavakat. Csakhogy a három orvos biztos, hogy rájött. A klón logikusan cselekszik, értelmet akar adni a létezésének, de ők miért adnák fel az egész életüket?
Néztem az arcot; az okos homlokot, a törtetően nagy orrot, a mosolyráncokat a szájzugban. Az őseim talán szolgálták az igazi Mátyást, talán érte haltak meg. Milyen érzés volt hinni valakiben feltétel nélkül? Milyen illata volt a szmog-mentes tavaszi szélnek?
Nyugtalanul kikapcsoltam a gépet. Öregszem. Idővel nem megváltoztatni, pusztán megőrizni akarjuk a világot. Csak nem megy. Kinyújtóztattam a tagjaimat, majd ledőltem szundikálni.
Reggel elküldtem az embereimet, és közöltem Simonyival, hogy lezártuk a vizsgálatot. Fejhangon kiabált, de faképnél hagytam.
Utána már csak várnom kellett. Unottan bámészkodtam a várban, a napfény kellemetlenül melegítette az arcomat. Olyan rövid a tavasz, alig két hét, utána a forró, szikkadt nyár jön. Bámultam a savas eső nyomát a falakon, az erőszakos galambokat, és reméltem, Szilas hamar el tud lógni.
Dél körül jött a felszínre. Idegesen körbenézett, majd elhajtott a napelemes autón. Követtem. Alig húsz perc múlva egy budai lakás előtt állt meg. Hagytam bemenni, majd nyugodtan felballagtam az emeletre. Szétlőttem a zárat, és besétáltam.
– Kezeket föl!
– Én… Istenem, nem akartam, biztos követett – hebegte Szilas a klónnak, miközben feltette a kezét.
– Semmi baj – felelte a férfi. Féloldalt állt, tűnődve nézett ki az ablakon. Az ablakon, mely az utcára nyílt.
– Hunyadi úr, csak ön után – intettem a pisztollyal az ajtó felé. Rám nézett és elmosolyodott.
– Már sokat hallottam önről, Pál. Azt hittem, minden nyomot eltűntettem. Mesélték, hogy csak belépett a szobámba, és azonnal rálelt az egyetlen gyengémre. Örömmel sakkoznék önnel.
– Most is ezt tesszük, vagy nem? Megkaptam a felvételt. Miért akarja, hogy elfogjam?
– Nem akarom.
– Akkor sokat kockáztat.
– De sokat nyerhetek. Szükségem van magára, ön a tettek embere. Álljon be közénk!
Vártam, hogy szónokolni kezd, mint valami nyamvadt politikus, de csak nézett, átható, mély tekintettel.
– Ennyi? Legyen oly kedves és tegye föl a kezét. – Elővettem a mágnesbilincset. Kibámult az ablakon:
– Álmodom. Minden éjszaka. Nem tudja, milyen lovon száguldani, nem tudja, milyen a reggeli erdő illata. Fürödtem a katonáimmal a kristálytiszta Dunában. Emlékszem, mikor Beatrix hajzuhataga szétterült a párnámon…
– Egy klón vágyálmai – feleltem, és megbilincseltem a langaléta doktort. Némán tűrte.
– Mi a nagyobb csoda? Ha egy emberek által barkácsolt test lelket kap, vagy ha Isten visszaenged valakit?
– A kezét, Hunyadi úr! – vettem elő a másik bilincset. Megfordult. Fürkészve nézett:
– Már akkor döntött, mikor egyedül jött. Nem tudom újra áttetszővé tenni a Dunát, vagy visszaállítani a régi, egyszerű igazságokat, de tehetünk a becstelenség ellen. Titokban, némán, a kisemberek segítségével. Magával legendát írhatunk. Csatlakozzon!
– Miért tenném?
– Mert ügynök. Pontosan tudja, hogy nem a hazát, hanem kicsinyes hatalmakat szolgál. Szégyelli, de hisz… hisz egy jobb világban.
Néztem a tiszta, barna szempárt, és egy másik szempár jutott az eszembe. Somogyié, mikor megtudta, hogy oda a biológiai fegyvere.
Leeresztettem a pisztolyt. Igaza volt. Már akkor döntöttem.
Hunyadi őszinte örömmel mosolyodott el, és a vállamra tette a kezét:
– Üdv közöttünk, Pál! Kinizsi Pál.